Kultúra

Mogyoró és narancs – Karácsonyi történet

Ajánljad Te is olvasásra!

A mogyoró és narancs

Réges-régen, amikor még a városokat kőfallal vették körbe és a bejáratokat őrök vigyázták éjjel is, meg nappalis, akkor történt ez, ahová most visszarepülünk az időben.

A homokos, napsütötte téren, a hatalmas nyüzsgő tömegnél csak a lárma volt nagyobb. Keleten minden kufár eladni akart. De sértő volt, ha bárki alku nélkül akart bármit is megvenni, így valamennyi árusnál akkora volt a hangzavar a veszekedések közepette, hogy jóformán alig lehetett hallani, hogy tulajdonképpen ki mit akar. Mégis percenként több tucatnyi üzlet jött létre, amit a vigyorgó, önelégült arcok mögül kicsillanó fogak és a kézrázások is jeleztek.
Hátul, egy ajtó mögött, egy hatalmas sötét szobában a földön ült négy turbános alak. Előttük szintén a földön törökülésben ült egy igen marcona képű férfi, nagyon szép vörös, kasmír szegélyű, barna kaftánban és ezüst turbánnal a fején. Öltözete azonnal elárulta, hogy valami tehetősebb uraság lehet.
– Érthető volt? – kérdezte a turbános ugyanolyan zordan, mint amilyen a tekintete is volt. Azt várta volna az ember, hogy egyszerre összerezzenve válaszolnak, hogy: „Igen uram! „- De e helyett csak szótlanul, mind a négyen a földig hajoltak, homlokukkal szinte megérintve a talajt. – …és most menjetek és parancsomnak megfelelően osszátok szét a karavánok között a gyümölcsöket. Semmi pazarlás! Gyorsan indulni, mert több hetes az út! Maximális profitot akarok látni! – hangzottak a kemény kimért szavak, ami után a turbános intett a jobb kezével, mintegy jelezvén, hogy elmehetnek.
A négy ember megint hajlongott egy sort majd felállt és az ajtó felé hátrálás közben is még többször meghajolt.

A nyugati város túlélt egy pestis járványt és egy kisebb háborút is, a megtépázott lakosság létszámában is alig érte el az kétezret. A városfalakon kívül félméteres hóakadályokon keresztül lehetett csak megközelíteni a város vaskapuját, ahol négy vaspáncélú őr állta az útján mindenkinek. Csak azt engedték be, akit a szigorú parancsuk útmutatása beengedhetett.
A városon belül több helyen kövekkel körülrakott máglyák égtek. Nem régen fordult át a november a decemberbe. Korán sötétedett így a máglyák világítottak s egyben némi meleget is szolgáltattak, cserébe a benn elolvadó hó feláztatta a talajt és bokáig érő sártengerré változtatta az utcákat.
A hideg alattomosan kúszott be a falak mögé és délutánra már fogvacogtató mínuszok csípték az arcokat. A tél hatalma lassan teljesen kiterjed a környékre és bekebelezi a várost is.
Egy gazdag család él csak itt. A legmagasabb épület az övé. Megvehetné az egész várost, de fukarságában még magától is sajnálja a betevőt.
Ahogy vénül úgy lesz egyre kegyetlenebb és zsugoribb. Régen December hatodik napján évről-évre valami finomsággal lepte meg a szegényebb családok gyerekeit. Volt, hogy minden gyerek kapott egy marék gesztenyét. Volt olyan év, amikor fél tucat datolyát majszolhattak a szegény gyerekek. Ez a jószívű ajándékozás már évek óta elmarad. A szív, ami hajdan oly’ sok mosolyt ajándékozott most kővé dermedt.
A nagy kőépület a templom mellett épült a város kőfalától nem messze és a legmagasabb pontja majdnem felér a templomtorony tetejéig. Egy erődítmény az erődítményen belül. A kapuja vasból készült és nagyságra majdnem vetekedhet a város főbejáratának nagyságával és még az is hasonló, hogy egy őr ár előtte, aki nem enged be szinte senkit.
Most kivételt tesz, ahogy egy rongyos öltözetű, görbe botjára támaszkodó, menni is alig tudó bozontos ember áll elé. Nem tudni mit beszélnek, de kisvártatva az őr beengedi.
Az épület ura, a nagy terem végében a kandalló előtti viszonylag magas és jó széles asztal mögött ül háttal a tűznek.
– Nem hiszem el, hogy most is zavarni akarsz. – veti oda a jövevénynek és a hangján érződik a megvetés és az undor.
– Tudod, hogy minden évben eljövök és…
– Bárcsak ne lenne minden év után egy újabb év és akkor nem jönnél többet! – vág a koldusnak kinéző ember szavába az asztal mögött ülő még mindig haragos hanggal.
– Az egyezség, az egyezség!
– Tudod, hogy nem érdekelsz!
– Tudom, hogy megvetsz. – mondja mosolyogva a botjára támaszkodva a szakadt ruházatú.
– Életem legszerencsétlenebb megállapodása volt…
– De nekem meg az életem legszerencsésebb egyezsége lett végül is.
– Nem érek rá! Mondd, mit akarsz? – hadarja és egy késsel az asztalt farigcsálja, szinte nem is figyel az előtte állóra.
Az előtte topogó ember igen öreg. Az élet meggörbítette a testét. A szakálla fehér lenne, de a folyamatos kinti élet miatt az utca pora szürkére színezte. A bot, amin támaszkodik legalább annyira görbe, mint a háta és a ruházatáról jót mondani nagyon nehéz lenne: mindenhol lukas és foszlott. A „koldus” szó találó, ha ránéz valaki, jobb szót nem tudna rá mondani.
A kandalló előtt ülő, hatvanas éveinek közepe táján lehet. Aki ismerte pár évvel ezelőtt még azt mondta volna, hogy daliás a kora ellenére, de pár év alatt, mintha a rozsda rágta volna őt is belülről. Ezen idő alatt legalább tíz évet öregedett ő is. Viszont tartása úrias, öltözete pazar. Na nem azért, mert ad magára, hanem mert régebben ezeket a ruhákat vette meg és ezeket hordja most is, ami annak idején is és most is minőségi darabok voltak. Mindenki „Uraságnak” hívja.
A koldus ember csak állt és mintha a bátorságát vagy a gondolatait szedné össze másodpercekig nem válaszolt. De aztán mégis szóra nyitotta száját és lassan ezt válaszolta:
– Már megüzentem mit akarok. Kérlek, gondold át és végre… – folytatta volna, de az Uraság szavába vágott:
– Nincs mit meggondolnom! NEM! – vágta rá határozottan.
– Jincsi… ! – szól oda az Uraság felé, aki mintha villám ütne belé felnéz az asztalról pont bele a koldus szemébe a régen nem hallott név hallatára. A koldus aztán hozzá tette: – …Uraságod nagyon megváltozott!
– Ne hívj így! És nem én változtam meg! Nézz magadra egy senkiházi koldus lettél. Kinek kell egy koldus? Ki áll szívesen szóba egy ilyen senkivel, mint amilyen te lettél. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy én változtam meg!
– Tudod… – kezdett neki nagy elánnal a koldus ember, de mintha közben meggondolta volna magát és csak így folytatta: – …hm mondj igent kérlek. Mindenkinek az lesz a legjobb.
– Ne haragíts meg! Mondtam, hogy: NEM! – válaszolja sziklaszilárdan az Uraság.
– Értem. – szomorú tekintetét a földre szegezi, majd felnéz és még hozzá teszi: – …akkor minden jó kihalt már belőled. – azzal fogja magát szép lassan kisétál a botja segítségével a teremből miközben az Uraság megenged magának egy dölyfös mosolyt amit persze ő maga már nem lát.
Amikor kiér a város utcájára már sötét van és húsig hatoló hideg. Felnéz még a vasajtó fölötti nagy ablakra, nagyot sóhajt és megcsóválja a fejét aztán mint aki a világ terhét hordja magában nagyon lassan elindul a házak felé.

A város estére megnyugszik. Alig sétálnak az utcáin. Mindenki a házak falai mögött vagy vacsorát készít vagy a gyerekeivel játszik. Az utcán az Uraság házától nem olyan messze lévő első házban az édesanya a kisfiát próbálja meg lenyugtatni. És nem csak lenyugtatni hanem a figyelmét elterelni arról hogy hideg van.
Egy napra nem elég a kiosztott tüzelőfa porció, amit a férje még mindig kinn a rengetegben a favágói munkájával keres. Későn este érkezik, mert még mielőtt le nem esik a nagy hó – az a pár tíz centinyi semmi ahhoz képes, ami majd ezután jön. Ha leesik, akkor nincs az a lófogat, ami ki tudja húzni a megrakott szánt az erdőből. Ilyenkor aztán kényszerleállás van. Addig kell sietni, mert addig van fizetség, utána mivel nincs munka, nincs fizetés se. A szegény ember sorsa a szegénység.
A fizetés napi fa porció, ami arra elég, hogy reggel begyújtva kicsit megenyhül az egész éjszaka házat ostromló hideg. Aztán délután estig eltüzelve a maradékot az ágyba kerülésig elviselhető langyosságot adjon. A meleget télen egyetlen család sem ismeri. Ha nincs olyan hideg mint kinn már meg van mindenki elégedve.
A asszony kisfia már nagyon fázik. De még csak alig múlt öt óra. Próbálja elterelni minden erejével a gondolatát, hogy kihúzza legalább még egy fél órát, amíg majd begyújthat és megmelegítheti a szegényes vacsorát, amin mindeközben a házba beköltöző zegernye hideg picit enyhülni fog.
– Anya most már gyújtsunk be, mert nagyon fázok.
– Tudom kincsem, tudom. De most inkább azt mondd meg nekem, hogy mit szeretnél, ha kapnál hatodikán, hiszen december van már csak pár nap és… – ahogy folytatná, a gyerek őszinteségével belé folytja a szót.
– Minek? Évek óta nem kaptam semmit. Ez így lesz most is.
– De csak képzeld el. – próbálkozik tovább az anya. – Ha behunyod a szemed és azt gondolod, hogy a kezedben van az, amit szeretnél mindjárt jobban érzed magad, hisz olyan, mintha valóban a tied lenne.
– De aztán mikor kinyitod a szemed, nagyot csalódsz, mert soha nem válik valóra, hogy kapsz mogyorót meg narancsot – vágja rá azonnal az anyja szavára a nagyjából nyolc év körüli szőke kisfia. – Mi szegények vagyunk, szegénynek születtünk. Apa is mindig ezt mondta. El kell fogadni a sorsunkat, mert különben csak megkeseredünk. Van kevéske tüzelőnk – mondja és határozottan, mint valami felnőtt megjegyzi mellékesen – amit most mindjárt meggyújtasz, mert megfagyunk – és van mit enni, ha kevés is, de van. A szegénység nem erény, hanem állapot. De amíg állapot, addig az ember viselje emelt fővel. – mondja a kisfiú ismételve apja szavait.
Az anya kicsit szomorú. Egyrészt mert tudja, hogy igaza van a kisfiúnak, másrészt mert látja, hogy nem odázhatja el tovább, be kell gyújtani, ami azt jelenti, hogy pár óra alatt elfogy a fa és akkor korán lesz megint hideg, még mielőtt ágyba kerülhetnének. Hidegben pedig nehéz elaludni. De ez a szegény ember sorsa.

A koldus lassan szinte alig cammogva éri el az első házat. Lelke tele aggodalommal és szomorúsággal. Kilátástalan helyzetben az ember képes még jobban beletaposnia magát a sárba.
Aztán érdekes pillanatok következtek.
Az első ház ablaka alatt akaratlanul meghallott egy beszélgetést, aminek a vége az volt, hogy:
„A szegénység nem erény, hanem állapot. De amíg állapot, addig az ember viselje emelt fővel.”
Ezek voltak az utolsó szavai a kis szőke fiúcskának, mielőtt az anyja begyújtott.
A koldus arcán egy finom mosoly gördült végig. Valami szikra féle felgyulladt a lelkében. Mintha megtáltosodott volna szinte szaladt előre bár a görbe botját intenzíven használta, de egy egészséges ember is megirigyelte volna, ha ilyen elánnal tudott volna haladni a saras utcán, ami így estére már kezd oda fagyni.

A napok teltek. A hideg napról-napra keményedett. De a városban élő emberek szorgosan tevékenykedtek.
Aztán csak eljött december hatodika.

Korán reggel az Uraság ajtaján egy kaftános ember lépett be és pár percnyi tárgyalás után az uraság a következőképpen magából kikelve szinte kiabálva a következőket vágta a fejéhez:
– Mit képzelsz te magadról? Tudod te, ki vagyok én? Hogy merészeled azt, hogy… – talán még fel is robbant volna a dühében, de a kaftános belé fojtotta türelmes, de határozott nyugodt szavaival a szót.
– Elnézést uraság! De napok óta itt vesztegeltem és kértem audienciát Uraságodhoz, de csak ma kaptam és ez is bizonytalan volt. Évről-évre egyre rosszabb a közöttünk zajló kereskedelmi egyezség. Csorbulnak a jogaim és csökken a bevételem. Meg kell értenie, hogy nincs más választásom.
– Menj a pokolba árus!- ordítja és mint egy őrült kirohan mellette, ki teljesen az utcára.

Ahogy végig rohan szinte az utcán először mérgében fel sem tűnik, de percről-percre egyre bizarrabbnak hat, hogy akik mellett csak elhalad, mindenki mosolyog és szeretetet sugároz. Ahogy ezt tapasztalja, egyre lassabban mozog és egyre inkább apad a dühe. Nem érti mi történt itt.
Pár lépéssel a város főtere előtt viszont sustorgást hall. Maga sem tudja miért vette erre az irányt. Csak megtörtént. Valami ide vezette a lábait.
Fura hellyé változott a város. De jó értelemben lett fura. Talán soha nem volt még ennyire nyugodt és szeretetteljes. Az egész város egészen a főtérig csupa jóság.
De ahogy megérkezett a főtérre, jókora tömeg között kellett magának utat vágnia, hogy megláthassa azt, ami abban a pillanatban megváltoztatta a hátralévő életét.

Mikor reggel felkelt a kis szőke fiúcska első pillanatban még nem is tűnt fel neki – hisz a jót az ember pillanatok alatt megszokottnak érzékeli – mégpedig az hogy meleg van. Az Édesanyja mosolyogott, az apja meg ott ült a szobában az asztal mögött. Evett és figyelte a fiát úgy, hogy közben az ő arcán is mosoly játszadozott.
Aztán a fiúcska megszólalt, mit megszólalt, felkiáltott:
– Nagyon jó meleg van!
A szülei egyszerre nevettek, de csak vártak, vártak türelmesen. És a türelem megteremte a maga rózsáját. A kisfiú fordult egyet és az ablakba pillantott. És akkor megpillantotta addig életének legszebb ajándékát. Először a szüleire nézett hogy szabad-e hisz annyira nem mindennapi és megszokott volt hogy az ablakban egy poros csizmácskából egy piros zoknit látott kikandikálni. Ilyen csak a mesében vagy még ott sem történhet.
A szülei még mindig mosollyal az arcukon bólogattak és az édesanyja mondta
– Igen. A tied! Nézd csak meg!
Azzal odaszalad és hatalmas boldogsággal húzta ki a csizmából a zoknit.

Nagyjából ebben az időben hasonlóan minden olyan háznál ahol kisgyerek volt ugyanaz az esemény történt, mint a szőke kisfiúval.

Sok ember lépett ki az utcára boldog mosollyal az arcán. Látták, ahogy az Uraság végig rohan a városon. Mosolyogtak rá. Iszonyatosan hideg volt az éjjel és ezt még most is érezték, ahogy a meleg házaikból kiléptek a szabad ég alá. De látták a többi ember arcán is a boldogságot…

De történt egy esemény, ami némiképpen picit kizökkentette az ünneplésből a városlakókat. Egy kislány látta meg először amint kilépett az ajtón, kezében kis piros csizma, amiből már kivette a piros zoknit.
A város főterén állt a házuk. Ahogy kilépett, előtte feküdt megfagyva egy ember.
Többen is odajöttek és mindenki látta. Egy valaki elszaladt orvosért, aki mivel ott lakott pár házzal arrébb pár pillant múlva már szaladt is.
A koldus volt. Az arcán egy hihetetlenül barátságos mosollyal.
– Meghalt. Megfagyott. – magyarázza az orvos.
Ekkorra már jókora tömeg gyűlt össze a főtéren és ebben a pillanatban ért oda az Uraság is. Látta, hogy ott fekszik szinte nevető arccal a koldus.
Egy ember lépett oda hozzá.
– Írja ezt alá! – szinte parancsolta nem kérte az Uraságot. Ő volt a város jogásza.
Az uraság elolvasta gyorsan, ránézett a jogi emberre, majd a tömegből kicsi, fekete hajú lányka szaladt oda hozzá, átkarolta a combját és azt mondta neki: „Köszönöm uraságodnak!” –ideje sem volt felocsúdni, mert kisvártatva odaszaladt egy másik gyerek, aki a másik combját karolta át és ugyanúgy megismételte a kislány szavait és csak sorra jöttek vagy tucatnyian a gyerekek, mind körbeölelték az Uraságot.

Mi is történt abban a városban, abban a pár napban?
Nos nagyon kevesen emlékeztek vagy tudták azt, hogy a koldus, aki halálra fagyott december hatodikai hajnalban az valójában az Uraság testvére volt.
Lemondott minden vagyonáról az öccse javára. Őt nem érdekelte vagyon csak az, hogy „jól menjenek a dolgok”. A város lakói ne szenvedjenek semmiben hiányt, ő pedig egy viszonylag szerényebb életet élhessen a testvére melletti házban lakva mindaddig, ameddig ezt a szerződést meg nem szegi a testvére. A gazdagság aztán elragadta a testvére szívét. Telhetetlen volt. Mikor évek óta nem ajándékozott, sőt csak elvett az emberektől már csak egy aduja maradt, méghozzá az, ami akkor jutott eszébe, amikor kétségbeesve a kis szőke fiúcska ablaka alatt meghallotta azt a bizonyos mondatot:
„A szegénység nem erény, hanem állapot. De amíg állapot, addig az ember viselje emelt fővel.”
A szegénység csak állapot. Ez beindította a gépezetet. Volt egy szerződés közöttük. Ha az öccse nem adja meg a falunak a megérdemelt boldogságát, akkor ő, a testvére szabadon rendelkezhet azzal a házzal és benne lévő minden vagyonnal, ami az Uraság háza mellett volt és aminek a pajtájában lakott, mint koldus az utolsó években. Még a házban sem aludhatott mint annak előtte.
Elment a jogászhoz – aki egyébként a főtéren épp egy szerződés nyújt át az Uraságnak – és megbeszélte vele, hogy fennáll az az állapot, ami szerint neki joga van arra házra.
A jogász megerősítette. A gépezet tovább zakatolt.
A házat, így eladhatta. A pénzből megbízta a helyi szűcsöt, a tímárt, a vargát, a cipészt, a szövőmestert és mindenkit, akit csak elért, hogy pár nap alatt csináljon neki ötszáz kicsi piros gyerekcsizmát és ötszáz piros hímzett zoknit. Így szép summát keresett minden mester a városban pár nap alatt mintha egy évig lett volna munkájuk olyan fizetséget kaptak.
Elment és tárgyalt a karaván vezetőjével hogy megveszi az egész rakományt – ezért volt olyan mérges az uraság, hogy a végén neki semmi nem maradt, mert valaki felvásárolta az egészet.
Aztán egyenként megtöltötték a zoknit minden jóval: datolyával, fügével, mogyoróval, naranccsal…
Egy negyed évre elegendő fát vett és minden háznak az udvarába vitette és december hatodikára minden kisgyerekes család ablakába gyermekenként egy-egy piros csizma, benne a megtöltött zoknival várta a felkelő gyerekeket.
A csizmára rávarratta az Uraság mindenki által ismert címerét. Hozzá kell tenni az az ő címere is volt, hiszen testvére volt az Uraságnak.
Meghagyta a jogásznak, hogy írassa alá vele, hogy nem szól egy szót sem erről és akkor titokba tartja az egész megállapodást.
Mivel eladta a házat a régi pajta Is odalett egész álló nap az egyre hidegebb időben december hatodikán álomra szenderült. Később az orvos elmondta a testvérének, aki nagyon szenvedett ettől, hogy a testvére tüdőbeteg volt és nem élte volna meg a januárt egyébként sem már.

Amikor az Uraság ott áll a sok gyerektől körülvéve nem értette mi történt. De mikor elolvasta azt a papirost és látta a gyerekek kezében lévő csizmácskát, amin az ő címere virított minden világos lett.
Egy nagy kő zúzódott porrá a lelkében és egy métely hullott le a szívéről. A szemében egy könnycsepp, ami végiggördült az arcán tanúsította, hogy az élete hirtelen megváltozott.
Így esett, hogy jóval Miklós püspök előtt, december hatodikán a városban lakó gyerekek, Mikulási gazdagsággal, tele csizmával, boldogan hálálkodtak az Uraságnak úgy, mint jótevőnek méghozzá úgy, hogy mégsem tett semmit.

Aznap a városban egy boldog lélek mosolyogva tért meg teremtőjéhez. Visszazökkentette testvérét a jó útra, akit attól a pillanattól semmi nem tántoríthatott el attól, hogy december hatodikán évről-évre örömöt vigyen minden, a városában lakó gyerek szívébe.

Ajándékozd karácsonyra  Valdimir Weaver legújabb könyvét

 

Érdekel minket az ön véleménye is

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..